Magyar Bajnok: 2014.
Harmadik típusú találkozás
/Már egy hete csak az aranyra gondolok mindíg, meg-megállva - 6. rész/
2014. 05. 27.
Három nap pihenés után még három mérkőzés, merült
fel bennünk a kérdés. Mégis - bár szeretjük ezt a sportágat -, inkább rövid úton kívántuk az aranyat. Roberto Hernández
képesnek érezte a csapatot arra, hogy még kétszer megverje a PEAC-ot, s a második meccs játékképe adott is erre alapot. Felvettük
a PINKK kalapot, szalagot és kesztyűt, beléptünk hát a Lauberbe, s elfoglaltuk helyünk.
Bizakodásunk a feldobást követően hamar szertefoszlott, pedig ezúttal Lucila Pascua tartotta a frontot. Dohogott
a Lauber északi része, mert az első negyed végére, nagyon távolra került a győzelem reménye. Kapaszkodni kezdenénk, kéne egy
nagy fordulat, a PEAC azonban meghiúsítja minden próbálkozásunkat. A félidőre látótávolságba kerültünk, ez az este azonban más,
mint amit előre terveztünk.
Még nincs baj, robbantunk majd a harmadik negyedben, a gyújtózsinórt azonban hiába keressük a parketten. Tartja
a távolságot a hazai gárda, mégsem lankad a PINKK buzdítása. Folyamatosan kutatjuk a mérkőzés fonalát, de Pascua mellett nincs
segítség, ki húzná a vendégek vonatát. Lepereg az óra, vesztettünk tíz percet, elég lesz-e egy negyed, hogy megnyerjük a meccset?
Izzik még a kazán alatt a szén, fújjuk rá az oxigént. Fellobban a láng, de túl nagy a távolság. Kapaszkodik a
Bivaly a lejtős pályán, de közbeszól a síp, eddig és ne tovább. Technikai problémák hátráltatnak minket, mégis négy pontra
közelítjük meg a PEAC-Pécset. Látszik már az alagút végén a győzelem fénye, a holtponton mégis a PEAC felé billen a mérleg nyelve.
Bónuszként még egy technikai hibát kapunk, a 11 pontos vereség miatt letesszük kalapunk.
A csarnokon kívül és a lelkekben belül egyaránt esett az eső. Vajon egy ilyen mérkőzés után eldől, hogy melyik csapat lesz
az első?
Folyt. köv.