A pécsi döntő
/Már egy hete csak az aranyra gondolok mindíg, meg-megállva - 4. rész/
2014. 05. 21.
Pécs város női kosárlabdasportja újabb történelmi
eseményt vésett be a Magyar kosárlabda nagy történelemkönyvébe. A múlt mérföldkövei: az első vidéki bajnokcsapat, az első
100%-os magyar bajnok, EuroLiga 3. helyezés, sorozatban 7 Magyar Kupa győzelem. 2014-ben: Egy bajnoki döntő. Egy város. Két csapat.
Tartottunk a döntőtől. Ebben az évadban is igazi mumusunk volt a PEAC-Pécs, de ennél sokkal jobban féltünk
a pályán kívül eső dolgoktól. De nem volt választásunk. Az élet ismét bebizonyította, hogy Ő a legnagyobb játékos. Az első
mérkőzés kezdetére minden vélt és valós sérelem, egymás bosszantása és rágalmazása két éves csúcspontjára ért. A körülmények
ismeretében pedig a médiának sem kellett sokáig téma után kutatnia.
A korábbi tapasztalatunk azt mutatta, hogy ha egy mérkőzést jól tudunk elkezdeni, akkor lesz esélyünk a sikerre.
Nagyon bíztunk egy jó kezdésben és rémálom lett belőle. 10-0. Hát nem kezdtünk jól. Viszont van még idő, nem dőlhet el ilyen
hamar. Lassan elkezdtük mi is a pontgyártást, s bár nem tudtunk közelebb férkőzni, nem hagytuk megtörni magunkat. Félidőben
pedig valami történt az öltözőben. Amit már sosem fogunk megtudni, de olyan játékkal rukkoltunk elő, hogy a játékosainkon kívül
mindenki csak nézett, aki élt és mozgott a csarnokban. Percek alatt fordult a kocka és a vert helyzetből nyerő helyzetbe tornáztuk
magunkat. A nagy játék azonban visszaütött a mérkőzés végére és drámai harcban hosszabbításban maradtunk alul.
Ismét egy mérkőzés, amelyet hagytunk kicsúszni a kezünk közül. A párharc második felvonására az volt a kérdés,
nyerhet-e a PINKK? Át tudjuk-e törni a falat, amely a bajnoki címtől elválaszt minket. A falat, amelyet a PEAC-Pécs jelképezett.
A költői kérdésünk, hogy a sorozatterhelés következtében eljön-e a holtpont a PEAC játékában? A kérdés megválaszolása helyett a
pályára egy még elszántabb PINKK és megalkuvást nem ismerő szurkolók sorakoztak fel a feldobásra.
Folyt. köv.